Ez az installáció részben egy, a MANK által kiírt pályázat alapján formálódott, melynek címe "2057, Személyes utópiák" volt.

A koncepció a jövővel kapcsolatos szorongásra épül: a téma hatására egy libikóka alakulhat ki az ember elméjében, melynek egyik oldalán az a gondolat ül, miszerint a folyamatok tényleg a pusztulás irányába vezetnek, azonban a másik oldalon az az önnyugtató hit foglal helyet, hogy a média legtöbbször torzít, és fontos, hogy pozitívan lássuk a körülményeket.

Mindkettő csapda lehet, hiszen az egyik oldal félelmet kelt, és ezáltal bénító hatása van, a másik oldalon pedig a megnyugvás és a hétköznapi rutinok változatlan folytatása ad biztonságérzetet.

A 2057 körüli időszakot nem igen merjük elképzelni. Általánosságban az emberek úgy vannak beállítva, hogy körülbelül öt-tíz éves távlatban gondolkoznak, a jelenlegi terveiket ez az időszakasz alakítja. A tudatalattiban, álmainkban viszont meg tudnak mutatkozni az elképzeléseink. Akár olyan verziók is, melyeket tudatosan a legtöbben nevetségesnek tartunk, mint például a földönkívüliek beavatkozásának
lehetősége, vagy a dimenzióváltás misztikus bekövetkezése. Ebben az állapotban a korábban említett libikóka ide-oda billeg, és keresi az egyensúlyt. Beépíti a médiában hallottakat, felszínre hozza a kollektív tudat szorongásait, reményeit, és megpróbál egy nyugvópontot találni.